Évfordulók mindig vannak, valaminek ugyanis mindig lehet évfordulója. Születések, halálozások és minden, ami e két dolog között történhet: házasságkötés, válás, megjelenés, összeveszés, barátkozás, mindennek van és lehet évfordulója, aminek a határköve kijelölhetô. Mégis, mindezek között nyilvánvalóan a születési évforduló a legbiztosabb jubileum az intézményesített emlékezések történetében, amikor örülni és emlékezni egyszerre lehet. Azonban van abban valami szemtelenül esetleges, ahogy e kijelölt alkalmak irányítják a figyelmet: nem attól jelentôs periodika a Nyugat vagy fontos költô Radnóti, hogy a közelmúltban "év"-ük volt, hanem fordítva; mégis, az ilyen alkalmak épp ezért megmutatják azt is, hogy minek és kinek mennyire eleven eleve az emlékezete, ahogy egy reflektor is csak azt tudja megvilágítani, ami van.
Mindez most csak azért jutott eszembe, mert Kosztolányi Dezsô százhuszonöt éve született. Pontosan. Azaz e lap megjelenésének napjához képest pontosan százhuszonöt éve. Szolid évforduló ez, már amennyire a viszonylagos nem kereksége magyarázhatja, arra azonban minden bizonnyal alkalmat adhat, hogy elgondolkodjunk azon, vajon mit tudott, amit más nem? Nyilván nem és nyilván nem itt fogunk egyértelmû választ találni egy olyan író esetében, akinek egy-egy vékonyka kötetérôl is vastag monográfiák születnek, de nem is vagy nemcsak a monográfusok figyelmének okára vagyunk most kíváncsiak, hanem arra, hogy miért sóhajt fel megkönnyebbülten a legtöbb érettségizô, ha Kosztolányit húzza, hogy miért olvassák ôt még az iskolapadon kívül is úgy-ahogy. Hogy miért lett ô egyike azoknak az íróknak, akiknek a világáról akkor is van sejtése az embernek, hogyha nem olvasott tôlük semmit. Az öröklét egyik legbiztosabb formája ugyanis az, hogyha jelzôvé válik az ember. A tulajdonnév, mint az ember, mulandó, egyetlen vigasz az lehet, ha a nagybetû kisbetûvé kopik.
Mikor is mondjuk tehát valamire, hogy olyan „kosztolányis”? Talán, ha van benne kedv. Nem jó- és nem is rossz-, csak kedv, így önmagában. Ha valamit nem a messzeség szépít meg, ahogy nem is a közelség, pusztán az, ahogy ránézünk. Kosztolányi, a felszín mélyének és a csúnya szépségének ismerôje nem csupán a paradoxonok becsülésére tanított meg ugyanis minket, hanem arra a nem minden veszély nélküli filozófiára, hogy ugyanazt egyszerre máshonnan is láthatjuk. Így lehetett az életében újságíróként, az egyszerinek is dolgozó szerzô az egyik legmakacsabbul örök életû a kulturális emlékezetben. Azt mondják, az emberi élet százhúsz évig garantálható. Kosztolányi már egy picikét túllépte.
Turi Tímea