Újvidéken van egy szomszédunk, persze több is, de ez az egyik a legemlékezetesebb. Újvidéken lakunk pár hónapot, de leszámítva egy-két itteni barátot, pár itteni könyvet, a élet olyan Újvidéken is, mint bárhol máshol, ha olvas meg az ír az ember. Szóval a ház, ahol lakunk, a Danilo Kis utcában van, szerbül Ulica Danila Kisa, amíg nem jöttem rá, hogy megy itt az igeragozás, szégyellem, de bevallom, azt hittem, egy nőről van elnevezve az utcánk, akinek a neve lám, hogy hasonlít a nekünk, magyaroknak is olyan fontos író nevére. Hát igen, pedig nincs is annál természetesebb, ha az ember hasonlít magára, ha a neve hasonlít a saját nevére. Pedig magának az utcának tényleg nincs sok köze Danilo Kishez, talán soha nem is járt rajta, ez az utca nem is olyan régi, sok az új építésű, még múlt nélküli ház.
De hiába tudom már, hol is lakom, keveset tudok azokról, kikkel lakom egy házban. Nem csak a saját figyelmetlenségemből adódó tudatlanságom miatt van így ez persze, akárhány lakásban éltem, pár szomszédon kívül mindig is keveset tudtam volna megnevezni. A lakás, ahol él az ember, külön sziget. És attól függetlenül, hogy mindig ugyanaz a két szerb sláger hallatszódik hangosan át a napnak mindig ugyanabban a szakaszában, afféle sajátos couleur locale-ként, nem gondolok bele, kik is hallgathatják ezeket a dalokat és miért. Nyilván szeretik, én egyre kevésbé. De van Újvidéken ez a szomszédunk, aki persze csak az egyik, de ő a legemlékezetesebb. Méla kamasz fiú, sokat áll magányosan a ház előtt, ha hideg van, akkor is. Babrálja a kapucnija zsinórját. És figyel. Nem felejt. Mégsem tudom irigyelni. Ha a lépcsőházból jövet nevetünk valamin, szelíden ő is mosolyogni kezd, mintha hálás lenne mások jókedvéért, mintha lenne hozzá köze. Pedig épp a részvételben megakadályozó figyelme miatt nincs köze senkihez, csak a ház és az utca közötti sávhoz, ahonnan nem mozdul, csak az utcához, amit figyel, ahonnan nyilván minden szomszédot és minden járókelőt felismer.
Turi Tímea