Akárki akármit mond, én nemcsak hogy elviselem, de kereken kimondom: kedvelem Horváth Ádám lassúdad, beszélgetve is monologizáló, végeérhetetlen szalondrámáit, a nosztalgikus, merev Szomszédokat éppúgy megnézem, mint a kimért Életképeket, van abban ugyanis valami megnyugtató, ahogy ezekben a sorozatokban telik az idő. Igen, talán ez a legpontosabb szó: hogy telik és nem múlik ezeknek a sorozatoknak az ideje, van bennük valami meghatóan kimért avíttság; igen, hát az unalomban mégiscsak van valami nyugalom. Nemrég azonban, amikor hosszú idő után kerültem magyar televízióadás elé, rémülettel kellett konstatálnom, hogy legkedvesebb legvontatottabb sorozatomban mintha mindenkinek egyszerre lett volna lakásfelújítása, és az még hagyján, hogy lépést akarnak tartani az idő múlásával, akarom mondani, telésével, de hogy ez mennyire nem megy, milyen könnyen ízléstelen lehet, ha korszerű akar lenni valami, ami nem az, ami nem tud az lenni.
Ráadásul mindezt azon a napon, amikor – ugyancsak csak hoszszú távollét után – azt kellett észrevennem a szülővárosom főutcáján végigsétálva, hogy bár hála az égnek még mindig ugyanazok az arcok jönnek szembe, és a ruhaboltok kirakatában is mintha mindig ugyanazok a ruhák állnának, egy dolog azonban végletesen megváltozott, kicserélődött, vagyis ne kerteljünk: eltűnt. A kedvenc zsúfolt könyvesboltom ugyanis bezárt, a helyén szép, nagy, modernül üres optikus székel, sok kicsi szemüveg csillog ezüstösen a kirakatban. Hát igen, a szemüveg valóban fontos dolog, nyilván sokan elrontották a szemüket a sok olvasásban, és akkor most jön a segítség. De távol álljon tőlem, hogy mint vészharang sírdogáljak ilyen dolgok fölött, és mindenben a kultúra halálát lássam, szoktam én, lásd fentebb, tévét is nézni. De mégiscsak találtam abban valami szomorút, hogy amíg nem figyelek oda mindenre, és hát mindenre odafigyelni nem lehet, szépen lassan megváltoznak, kicserélődnek, ne kerteljünk: eltűnnek dolgok, amikhez volt közünk, és olyan dolgok jönnek a helyükre, amihez (még) semmi sincs.
Turi Tímea